Kettőezerhúsz
Sosem láttam még
ilyen békésnek a várost:
téli fényekben fürdő arcok,
rózsaszínné némuló gitárszó,
galambszárnyak tompa repdesése.
Akinek van füle, hallja.
Idegenek, akiket
a véletlen sodort ma össze,
mosolyogva búcsúznak egymástól.
Esto fidelis usque ad mortem
et dabo tibi coronam vitae –
egy több milliárd éves, fagyott
kőszikla belép az atmoszférába,
a Moszkváról kifut az utolsó
Négyeshatos.
Nyelvemlékek
I.
Eddig bírtam elnyújtani
ezt a karácsonyt –
most múltál el,
mikor zavarni kezdtek
a díszek, a koszorú, a fenyő,
az egy héttel később rádobott
színes szerpentinek.
Hiába is várnám tovább
eljöveteled,
már úgysem égetnénk
végig a gyertyákat.
Pontosan úgy múltál el,
mint az előző évtized:
igazi tél nélkül.
Még mindig beléd botlom
a lakásban. Kerülgetem
a szétmosott pólókat,
egy fióknyi alsót és zoknit.
A konyhában is,
a tavalyi falinaptáron,
ott lógsz az önkéntes tűzoltók
szlovén egyenruhájában.
Kevesen múlott,
hogy végül megértsem,
a te meg én: kettes szám,
első személyben.
II.
Ki tudja, mivé fejlődött volna
keveréknyelvünk,
ha használjuk még egy kicsit.
Ha miketten,
mint az a chilei harminchárom,
a mélyben ragadtunk volna
(beomlott metróalagútban Pesten,
egy felhagyott szénbányában
Brennbergben, Velenjében,
vagy a postojnai rendszerben,
ősállatok brlogjában),
hogy utódok nélkül,
magunkban haljunk el,
sok százezer év múlva
igazságot kereső tudósok
(testvéreink fennmaradt ágán)
barlangimedve-csontok közt lelnének
požar perzselte csontjainkra,
és ogenj füstölte odunk falán
a koromba kapart közös szavakra:
vánkoskabát, lónő, tengeri kutya.
*
„E torz nyelven ért hát véget
az Új Ogrska:
egykori elnyomók és elnyomottak
saját füstjükbe fulladt fiainak
utolsó próbálkozása.
Barlangsírjukból nincs feltámadás.”
(Megjelent az Alföld 2021/4-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Boros Mátyás munkája.)
Hozzászólások